Átléptük az Aranykor Küszöbét. Nem lett világ vége. Nem is látszik az új világ. Mitől is változna, ha ugyanazt kergetjük, mi emberek. A választás mindenki előtt áll. Túlélni, vagy élni. Túlélni bármi áron, vagy megnemesítve önnön hiányosságainkat, a teljességet keresni. Nem számít, mikor kezdesz bele. Ez egy megállíthatatlan folyamat. Nem számít hány év, hány évszázad, hány évezred kell hozzá, de a végén mindenki meglátja maga körül, azt a tökéletes rendből való áramlást, ami megtisztít minket árnyékainktól. A rend itt van bennünk. És mindenhol. Mindig kapunk, de felülbíráljuk. Mindennap érezhetjük, a SzeretetIsten mindenkit a tenyerén hordoz. Minden nap. Azt kell most táplálnunk, ami eddig háttérbe szorulva tevékenykedett évezredek óta.
Az individuum csapda, amit a Sár Kora tanított, és tanít még most is. Csak állsz egy világítótorony tetején, csontropogtató hideg van, bár elláthatsz messze, de egyedül vagy ott, hisz különbözni akartál eddig. Nincs kivel megosztani. Csak állsz egy mély kút alján, nem látod csak a haragvó és büntető istent, aki nem a Teremtő, a Fény és a Szerelem és az Igazság. Amint mondtam nem az igazi Isten. Csak gyere le onnan, csak gyere fel onnan, már sokan gyűltünk össze a téren. A Földanyácskánk a testünk, az utca köve, a hulló falevél, és mi nem vagyunk más, mint a közte rezgő erő, a Szeretet. Ne tégy mást, minthogy mondd ki: KÖSZÖNÖM. Mindent, amit eddig kaptam, és ezután vár rám. Hát akkor kimondom. Köszönöm. Mindent, amit eddig kaptam, és ezután vár rám. Köszönöm, Földanyácska.
