Aranyosgyéresen születtem, 1987. május másodikán. Majd a Ceausescu portrékat lábbal tipró édesapám sikertelen határátszökési kísérlete után, Nagykárolyban végeztem el általános iskolai tanulmányaimat. A zene szerelmeseként érkeztem Magyarországra, ahol a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban hódoltam az alkotás imádatának. Az írás nyújtotta szabadságban a Nyíregyházi Főiskolán mélyültem el, miután dolgoztam néhány Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei sajtószolgálatként működő médiumnál, és publikáltam két novelláskötetet, Tűnődés - Etűdök a lélek hangszerére, illetve Az utca embere címmel. A festészettel való kapcsolatom gyerekkorom óta kezdetleges és befejezetlen, míg a hétköznapi életben javarészt íróként létezem. A vászon világáról... „Ott! Abban a dimenzióban!” – mondtam ezt hangjegyre, madárra, folyóra és fára mutatva, de csak csóválta a fejét, és nem értette meg. Rájöttem, hogy hallja a hangokat, látja a világot, de ezt a szótlan és néma erőt nem fogja fel, míg az én tudásom kifejezés képtelen. Találtam egy kopott ceruzát az agyon használt filctollak és zsírkréták között. A falra firkáltam vele. Azt mondta: „kicsim ezt nem szabad.” Másnap átfestette a foltokat, de ezek a grafitnyomok bennem maradtak. Nem úgy, mint állat orrában az eledel szaga, hanem, mint az ember jövőjének illata. „Ott! Abban a dimenzióban van!”- mondtam apának, de nem értette, mire gondolok. „Abban a dimenzióban vagy te, a hazaérkezésed, anya, a testvérem, a barátaim, a tanáraim, a természet....” – magyarázkodtam. „Nem! Nem!” – mi mind itt vagyunk, körülötted, nyugtatgatott, s majd ezúttal ő húzott hangjegy-, folyó-, madár- és fát ábrázoló vonalakat a füzetembe. Ez a dimenzió oly érthetetlen maradt, csendes, alázatos és szótlan, hogy eldugtam a párnám alá, majd magammal vittem a farzsebemben mindenhová. A cipőm talpa hosszabb lett, a gyerekszobát eladták, s a dimenzióm illata úgy tűnt, elszállt. A napok teltek. A vágyak nőttek. Madarak repültek, folyók kiöntöttek, szállítottak hajókat, törmeléket, s a levelüket vesztett fák alatt hallgatózva rájöttünk: „A nyomok nem vesztek el, csak festékbe kerültek.” – húsz évvel később mondta Apám, én pedig felé nyújtottam a régi ceruzarajzát. „Akkor már tudod, mi van a dimenziómban, ugye?” – kérdeztem kissé kétkedve, mire ő azt felelte. „Valami, aminek nincsen hangja, nincsen illata, nincsen tere, csak nyoma.” „És mi az?” „A szeretet kicsim, a szeretet” – csóválta a fejét, s az életünk vásznai előtt átölelt.
