A KORSZAKOK tényleg korszakok. Időről időre lezáródik bennem valami, és egy új kezdődik el. Ha ki akarok fejezni valamit, nem számít sem az eszköz, sem a stílus.
Az, hogy felismerhető legyen az ecsetkezelésem, számomra nem más, csak külsőség. Egy dolog mozgat, és ez maga a LÉNYEG. Ha nincs mit mondanom, akkor hallgatok. Ha nincs miért mondanom, akkor hallgatok. Ha nincs kinek mondanom, akkor hallhatok.
Mégis azt éreztem, azt tudtam, azt láttam, új ébredése van az Emberi EGYSÉGnek. Ezért csak jönnek a képek, megállíthatatlanul. Egyszer valamikor Ausztráliában egy partyn egy kedves indiai festőnő szembesített azzal, hogy nincsenek árnyékok az akvarelljeimen. Nagy szeretettel azt mondtam neki, az én szívemben nincsenek árnyékok. Nem tévedtem, most már tudom, a baj sosem a szívben van, hanem a fejben, nem máshol. De visszatérve, már az első pillanattól egyértelmű volt számomra, nem dolgom a bennem lévő fájdalmat, félelmet, rútat „klónozni”, már van így is elég ebből körülöttem a Földanyán. Engem más erők mozgatnak, amit egy mondattal úgy fejezhetnék ki: Köszönöm, hogy megszülethettem, köszönöm, hogy hozzátehettem, és köszönöm, hogy megköszönhetem.
Fénybenjáró vagyok, mint ahogy ti is, akik olvassátok ezt.
Úgy legyen. Úgy van.
