A Millió Lépés még álmában is járt. Ágyon, csillagok alatt, asszony mellett hált nyughatatlan. S a harmat ahogy felszállt, ő is eltűnt. Mert a Makettban ugyanolyan mindenütt: Völgy után hegy, s újra katlan, délibábok között úgy ment, hogy meg se moccant. Míg kívül haladt belül lassú barlang, hol a percek szobrok. Egy kővárosban lelte meg a Mozdulatlan Utazót. (Ki ült mióta élt, szakállában nagy bozót s a tegnapi kortyok. Ki mindent képzelt és semmit sem csinált, s csak lábai nem ismerték a sárt, ami a világot belepte. Mégis ott volt mindenütt ahol kellett. Míg kívül maradt, belül zúdult mint a felleg, minden rögöt ellepve.) Végül is nem sokat beszéltek egymással. Az álló leült, s az ülő a másik zsákjával elindult. Így váltak mindketten tökéletessé. A világgá, aki mozgott, és eggyé az Állandóval az elcsitult.
