Tervezőgrafikus mivoltomnál fogva óhatatlanul bemerészkedett a digitális illusztráció a képzőművészettel kapcsolatos alkotásaimba. A nagy méretben printelt számítógépes- és szabadkézi grafikai kollázsok között mozgom és legalább akkora értékűnek tekintem a tipográfiát, mint a további grafikai elemeket. Személy szerint úgy gondolom, hogy valójában nem is igazán az alkalmazott technika a lényege az alkotásnak, hanem magának az alkotó folyamatnak a sürgető kitörése, amely terepet nyújt arra, hogy az érzéseim (akár magán-, akár társadalmi jellegűek), a hova tartozásom és a gondolatvilágom minél intenzívebb átsugárzását igyekezzenek kimerevíteni, adott pontban megfogva, ott tartva, kinyújtani a végtelenségbe. Ez paradoxon. Jelen esetben az „önmagam adása” megnevezés is erős túlzás lenne, mivel az alkotásokra leginkább az instabil jelző érvényes, tehát teljesen egy hajszálon függ az egész történet. Az alkotás folyamata következő kép írható le: külső behatás, beágyazódás, metamorfózis, emészthető szűrő. Többnyire ennyi. Nincs háttérben húzódó magasztos eszme, változtatni akarás…csak, mint például a kávé: a víz a bejövő infó, a darálék vagyok én, ahogy megélem, a szűrő pedig ahogy kivitelezem. Képeimnek nem szokásom címet adni – számomra egy igen kedvelt szerzőpárostól származó - idézettel szeretném nyilvánvalóvá tenni azt, hogy miért nem nevezem meg, jelölöm meg az általam készített képeket: „Vannak dolgok, amelyeket nem lehet elképzelni, de meg lehet nevezni őket. És miután nevet kaptak, megváltoznak, más lényegbe áramlanak át, és már nem felelnek meg a nevüknek, és akkor újra meg lehet nevezni őket, most már másképpen, és ennek a folyamatnak – az alkotás megbabonázó folyamatának – sosincs vége; íme itt a szó, amelyik név, és a szó, amelyik jelentés.” (Marina Gyacsenko – Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés növendékei)